Óh nem, nehogy azt gondold, hogy egy újabb gasztroblogon jársz!

Bár nincs semmi gondom a gasztroblogokkal – némelyek valódi élményt nyújtanak, és mivel versenyezni velük nem tudok, és nem is akarok, nem óhajtok a kilencvenezer négyszázhuszonkettedik gasztroblogger lenni.

Az csupán véletlen (?), hogy az első bejegyzéseim mind a konyha körül forognak. Váltsunk hát akkor, és nézzünk körül a nagyvilágban! De ne menjünk túl messzire, csak a szomszédos Ausztriába!

Már novemberben kinéztem, hogy Annie Leibovitz kiállítás lesz a Kunst Hausban. Bevallom őszintén, nem hallottam előtte a nőciről, habár, most hogy kicsit utánanéztem, miket is csinált, nem vagyok erre túlságosan büszke... No, de félre a sznobsággal. A lényeg az, hogy a legtöbb fontos hollywoodi sztár ”megvolt neki”, merthogy bizonyára hajtja belülről valamilyen túlfűtött kielégítetlen vágy, hogy lencsevégre kapja a filmvilág üdvöskéit.

Tehát döntöttem: ezt látnom kell, és viszem a Nagyobbikat is, miközben a Kicsi majd itthon marad az apjával. Logisztika jobbra-balra, most ezért nem jön össze, máskor túl nagy a hó, harmadszor rokonok jönnek látogatóba a határon túlról. És a meghosszabbított kiállítás február 21-ig tart. Na, jó, végül lemondtam róla. Aztán az utolsó héten véletlenül megvettem a Nők Lapját, amiben volt egy cikk a fotóművészről. És akkor döntöttem: bepakolom mindkét lányt a kocsiba, és kimegyünk, lesz ami lesz.

A legjobb kalandok mindig spontán alakulnak...

Szóval, ki is értünk, kb. 2 és fél óra alatt. A szombat az meglepően csendes Bécsben, nagyon jól járhatók voltak az utak. Secc-pecc megérkeztünk a Hundertwasser-házhoz. 

Serdülőként találkoztam először Hundertwasser munkásságával, és már akkor nagyon megérintett. Mit sem tudva még az organikus építészetről, ösztönösen vonzódtam szimbolikus látásmódjához, gazdag, élénk színvilágához, asszimetrikus kacskaringóihoz és megálmodott, fűvel borított házaihoz. Azt mondják, a szépségmodelleknek azért van akkora sikerük, mert arcuk teljesen szimmetrikus, vagy majdnem az. És hogy mi, mindennapi, átlagos emberek pont ehhez a szimmetrikus rendhez vonzódunk, mely belőlünk hiányzik...

Hát nem tudom... én mindig az asszimmetriát kedveltem. Nos, ha még nem láttad, kedves barátom a bécsi Hundertwasser-házat, nosza, kerekedj fel, és indulj. Szép kívülről, gazdag belülről. Még a mosdó is szecessziós stílusú. Persze, hogy nem csak a Leibovitz-kiállítást néztük meg, hanem kombinált jegyet vettünk, és alkalmunk volt gyönyörködni a sok kedves képben, falikárpitban, a bernbachi Szent Barbara templom és a megtervezett organikus falu makettjében.

Irinaland over the Balkans

Wavelength

The way to you

Nagyszerű érzés tudni, hogy nem csak a népmesében nyeri el a jutalmát a jó. Ez a mindig és mindenhol a természet közelségét kereső és a természet nagysága előtt meghajló polihisztor 61 éves korában, saját hajóján, kedvenc környezetében halt meg a nyílt tengeren. Egyszerűen elaludt. Ezt kívánnám mindenkinek, akit szeretek. És azoknak is, akiket nem. És persze magamnak.

Kultúra kisbabával. A Kicsi már harmadszor kezdte püfölni a makettek vitrinjét, mire ránk szóltak, nagyon finoman, nagyon udvariasan. Félreértés ne essék, nem azt teszteltem, hogy mikor figyelmeztetnek már minket, egyszerűen, a remekművektől elbűvölten, nem értem oda időben. A földszinten külön mosdó áll rendelkezésre a kisbabás anyukáknak, pelenkázóval – kétszer is igénybe vettük. Az egyik teremben egy félreeső sarokban még szoptatni is tudtam. Egyszóval, a Kunst Haus csillagos ötösre vizsgázott babaügyileg.

És az Annie Leibovitz kiállítás? Nekem az is bejött. Igaz, a képek nagy része beállított, és kicsit mesterkélt is. Nem is kicsit. De neki ez a stílusa. Nekem legjobban a magánéletéről szóló képei tetszettek. A szüleiről készültek, bohókás anyjáról, aki mindig felemeli magasra az egyik lábát, nevetős apjáról, akit később viszontláthatunk halotti nyoszolyáján is. És szerelméről, Susan Sontagról, aki a fényképek tanulsága szerint az évek során egyre meggyötörtebb lesz a rák árnyékában. Vajon miért pont ezek a képek tetszettek a legjobban? Talán, mert mások képei közvetítésével könnyebb szembesülni a fájdalommal, a halállal, melyet mindannyian félünk, mellyel mindannyian borzadva kacérkodunk.

És belefért a kirándulásba még egy rövidke séta a Stefansplatzon és a Kärtner stassén is, egy sacher-torta és egy almás rétes kóstoló Engish Breakfast teával leöblítve – nem túl stílusosan. Hazafelé jövet az autóban, mikor a Kicsit már végre elnyomta a buzgóság – egész nap hősként viselkedett, minden érdekelte, szinte semmit sem aludt – a Naggyal gondolatban végigvettük a látott képeket. Neki a legjobban a sztárokkal készített fotók tetszettek,  különösen Demi Moore-ról, Brad Pittről, Robert de Niróról, Leonardo di Caprióról. És ekkor, csak ekkor derült ki számomra, hogy egy egész emeletnyi Annie Leibovitzot hagytam ki! Két pelenkázás és egy szoptatás között nem fedeztem fel a negyedik szintre felvezető lépcsőt, lemaradván sok híres képéről. Azzal vígasztalom magam, hogy a számomra legfontosabbakat úgyis láttam...