Amikor fél hétkor megszólalt az óra, és tudtam, hogy nincs mese, indul a nap, ötször is hálát adtam az égnek, hogy nem kell minden nap ébresztőórára kelnem. Igaz, az se nagy gyönyör, ha Rozi ébreszt, főleg, hogy rendszeresen az éjszakába nyúlóan dolgozom, mégis kellemesebb egy matató, sutyorgó gyermekecskére ébredni, mint az óra visító hangjára.
De Zsófi, aki elvállata, hogy kipingál bennünket, hajnali negyed nyolcra ígérte az érkezését.
Addigra már Rozi is kikecmergett az ágyból, és indulhatott a családi sminkelés!
Roziból pompás kismacska lett, én pedig reméltem, hogy vadító macsaknővé változom – férjuramnak meg is ígértem, hogy estig megtartom a sminket –, ez aztán valahogy mégsem valósult meg – igazán azt hiszem, nem Zsófin múlott...
Az óvodába érkezve már nagy volt a sürgés-forgás, és a gyerekek hatalmas élvezettel mutogaták egymásnak álruháikat. Volt ott Piroska, kutyus, tündér...
Kalóz, pókember és csontváz (Áron és Petiék)
Teknősbéka, szellem, zöld szörny és bohóc...
Az anyukák közül hárman is cicák voltunk,
Kriszta nagyobb kreativitással varázslónak öltözött.
Réka-papa mit sem sejtett arról, hogy sikere lesz-e sejkként...
Le a kalappal Ilona és Zsuzsi óvó nénik előtt, akik jópofa játékokkal várták nem csak a gyerekeket, de a szülőket is.
A játék-tánc-zaba hármas után nem kis erőfesztésébe került a (biztosan gyermektelen) fényképésznek összeterelni a gyerekeket egy közös képhez – valaki mindig lelógott, valakit mindig eltakartak, a gomba karimája beárnyékolta a fekete kiscicát, a horgászbot belelógott a szellem arcába, a teknős kimászott a képből, Rozi cica minduntalan hátrafordult, Hajnalcsillag elvonult a leghátsó sorba, de aztán végül itt repült a kismadár, a kép is elkészült, és lehetett végre folytatni az örömködést...
Köszönjük a szervezést, a játékokat az óvó néniknek, és azt, hogy minden nap vigyáznak a szemünk fényeire...
Vámpír és ördög öleli az (éjszakai) pillangót... (Bocs, Ilona...)