Éjjeli bagoly vagyok, nem tehetek róla. Talán nem annyira, mint anya, aki képes este 11-kor is nekiállni takarítani, de azért meglehetősen. Már az egyetem alatt is – istenem, de boldog évek is voltak! – a reggel kilenc előtti időszakot nem tekintettem a nappal részének. Vizsgaidőszakban délután kettő-négy előtt hozzá sem fogtam a tanuláshoz, eleinte még takarítás-bevásárlás-intézés ürügyén, később már tudatosan halasztva délutára-estére a tanulnivalókat, hiszen a nap első óráiban – mit óráiban, első kétharmadában – nem fogott az agyam.

Mostanság sem erősségeim a reggelek. A baba hajnali szopása után a reggeli 7 órás ébredés még mindig túl koránnak tűnik, vagy egy óra hosszat is ellustálkodunk, eljátszunk együtt, összebújva, mire képes vagyok kikecmeregni az ágyból. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem érezném továbbra is kimosott rongyként magam, elgyötörtnek, öregnek és fáradtnak.

Nnna, most már aztán tényleg elég volt! A gyermek 14 hónapos, és az azt jelenti, hogy most már egy éve nem alszom ki magam rendesen! Valamit tenni kell...

Ezt minden hónapban elmondom magamanak. És minden hónapban próbálkozom, ezzel-azzal. A sírni hagyással többször is, több-kevesebb sikerrel. Most már eljutottunk odáig, hogy átalussza az éjszakát este 8-tól reggel 5-ig. Igen ám, de ötkor szopni kér. Jó, félálomban megszoptatom, negyed 6-kor még ugyebár hajnal van, valahogy visszaalszom, csakhogy fél hét körül újra ébredés, tehát oda a pihenésem...

Pedig annyira örülök ennek a vívmánynak, ezeknek az értékes, mindennél többet érő esti óráknak, amikor végre együtt lehetek egy kicsit a nagyobbikkal, a párommal, és persze magammal...

És ilyenkor jut idő a meditálásra, relaxálásra is. De tegnap este végképp kidőltem, relaxálás közben elaludtam, aztán gyorsan ágyba bújtam, és kilenckor már én is húztam a lóbőrt. Aztán 5-kor kipattant a szemem, hiába, 8 óra alvás még egy kialvatlan kismamának is elég. És miután a kicsi megszívta magát, lesettenkedem az emeletről. Úristen, még csak negyed hat! Mindenhol sötétség, mindenhol csend. De jó is ez! A reggeli tisztálkodás után sebtiben felöltözöm és irány az utca. Futni kellene, de zsigereimből utálom a futást, így hát a gyors séta mellet döntök, mélyeket lélegzem, jól teleszívom a tüdőm a friss levegővel. Olyan, mintha éjszaka lenne, nagyon késő. Van ebben valami kalandos, hogy éjjel az utcán. Főleg olyan embernek, akinek kisgyerekei vannak, és elszokott az esti mászkálástól. Jé, van aki ilyenkor is ébren van, milyen sok lakásban ég már a lámpa! Ugyan mit csinálnak ilyen korán az emberek? Mi mást, mint munkába készülnek...

A pékségnél persze gőzerővel folyik a munka, hmm, beleszippantok a levegőbe, micsoda finom illatok! A busz is jár, tele emberekkel! Végképp elkezdődött a reggel, a mai napon én is részese vagyok. Még csak háromnegyed hat van, mikor belépek a lakásba, jólesően bizserget a meleg. Megfőzöm a teát, a reggeli zabpelyheket – a babának zabpehelylisztből.

Összeszedem a lakásban szanaszét heverő szennyest, és mindenféle holmikat: tanszereket, könyveket, játékokat, férjem-zoknit. Elrakom az edényeket, beindítom a mosógépet– ezek a tevékenységek mindig a reggelhez tartoznak, de olyankor egy kis lihegő-nyafogó négykézlábas mászik utánam figyelmet és/vagy reggelit követelve magának. Most pedig csend és béke.

Aztán gőzölgő teával a kezemben leülök a gép elé – végre egy kis magánélet; negyed hét. A nagyobbik 7-kor kel, de vajon a kicsi meddig alszik még? Valamikor fél 7 és 7 között szokott ébredni... Átfutom a híreket, válaszolok egy mailre, és igen, 6:40-kor hallom is a nyöszörgését, naa, vége a nyugalomnak, kezdődik a nap!